N. Sebestyén Katalin

Szeretet ünnepe

Sarki télben, jeges havon elindultak,

csillagokon lovagló angyalok.

Fényes, csilingelő szánon érkeznek,

sziporkázó pompát árasztanak,

lelkük szeretet-áriájától zeng

erdő, mező, hegy, a völgy,

s a légben fehér páraként illan lélegzetük.

Aranyszikrát szóró ablakok,

Adventi lángok, Adventi lángok!

Hozzatok jégszívekbe égő tüzet,

hisz a legmelegebb láng ég,

s az Univerzum ünnepre készül.

Megnyílott a menny bársonya,

fényárban angyalok suhannak,

szárnyuk fehér hópehelyből,

aranyhajuk csillag-szélben rebben,

égszín ruhájuk békét, nyugalmat áraszt,

minden szívben örömöt, békét hagynak.

Csodáljuk éteri lényüket,

szeretetük világot betöltő,

ajándékuk szívkitárással fogadjuk.

Remény csillaga ragyog a szemekben,

narancs-fahéj-kalács-illatú esték,

lobogó kandalló moraja ontja melegét.

Vakító, friss puha takaró a karácsony varázsa

szikrázó hópelyhek csillognak az éjszakában.

Legyen karácsony az év minden napján,

s Advent csillaga az úton végig kísérjen.

Megbecsülendő

Ha hasonlítani akarnám, a felkelő

nap zenéje lenne, amikor megszűnni

látszik tér, idő, a nap sugarai úgy

bukkannak elő a magas hegyek mögül,

mint megannyi édes hang a zongorán.

A szeretet lángja örökké ég, sír, óhajt,

sóhajt és kér.

Szenvedni vágyik, teher neki ez a világ,

várakozva növekszik, a messzeségek

sem csüggesztik.

Lángja kihűlni soha nem fog,

zúduló zápor el nem oltja,

mert ez a láng maga az élet, világunknak

erre van szüksége, nélküle semmit nem ér;

elolvad, elomlik, mind csak tűnő semmiség.

A szeretet nem szűnhet meg soha,

mert a lélek igazgyöngye, kincs,

mely Isten ajándéka, hidat képez ég

és föld között, reményt ad, mely képes

túlélni mindazt, ami sárba döntené

emberi lényünket.

FÜREDI SZILÁRD FERENC

Egy karácsony este

Sötét éjszaka borult a falura. A házak hóval fedve sorakoztak az út mentén. Némán, mozdulatlanul. Az utcát vastag hó takarta, egész nap nagy pelyhekben hullott fentről. Estére viszont kitisztult az ég, és a szél is lecsendesedett. Semmi sem törte meg az utca nyugalmát, csak egy árnyék tűnt fel az út sötétjében. Valaki járt a házak között. Lassan sétált, lábai nehezen törtek utat a vastag hóban. Megtorpant és szomorúan felnézett a mellette emelkedő házra. Romos volt és megviselt. Megmaradt ablakai sötéten, elfüggönyözve nézek az utcára.

Nem szabad megállni. Már olyan közel van a cél. Akadozva tovább indult és tovább szelte a hótengert. Az utca túlsó végén egy apró fényfolt sejlett fel. Egy nagyobb épületből szűrődött ki, amelynek ajtaja résnyire nyitva állt. Valaha egy templom volt, most a tornyai le voltak omolva, és annak kövei a földet borították. Ott biztosan segítség vár rá.

Ismét megtorpant. A levegőt egyre fagyosabbnak érezte, lehelete apró felhőként látszott a hideg éjszakán. A hó szinte derékig betemette. Csak a kezében szorongatott egy apró papírdarabot görcsösen. Kinyitotta tenyerét és ránézett. Egy fénykép volt az, rajta tele mosolygó emberekkel. Hátul a büszke anyuka és apuka állt, előttük egy magas, borostás, jóképű fiú, mellette egy fiatalabb, eszes tekintetű srác foglalt helyet. Hosszan nézte a boldog arcukat, majd felpillantott az égre. Az most tiszta volt, csak a csillagok látszódtak a sötét égbolton. Egy emlék villant be a fejébe. Szinte látta maga előtt a falu felett elsuhanó repülők hadát, fülében visszhangzott a bombázók motorjainak zaja, a robbanások hangja. Most azonban csend volt, semmi sem törte meg az este nyugalmát. Csak a házak romjai emlékeztettek az elmúlt év eseményeire. Ismét lenézett a fényképre. Azon volt még valaki. Egy kislány nézett vissza rá, ott állt az idősebb bátya derekánál, félkezükkel átkarolták egymást. Ő is mosolyogva integetett a kamerának, akárcsak a többiek. Szomorúan nézte önmagát. Milyen boldog is volt a háború előtt. Bárcsak visszamehetne az időben egy évet, amikor ez a képkészült...

Nem állhat meg. Tovább kell mennie, Ők is ezt akarnák. Levette tekintetét a képről, és nehézkesen újra elindult. Lábait egyre nehezebbnek érezte, apránként szelve a vastag hótakarót. A hideg a csontjáig hatolt, minden porcikája remegett. A templom egyre közelebb és közelebb került, már alig volt hátra az útból. Az épület ajtajára egy koszorú volt szegezve. Ma volt karácsony estéje. Hogy örült ennek régen, milyen boldog lenne emiatt ma is, ha itt lennének vele a többiek... Egy könnycsepp gördült le az arcán, majd egy következő. Egyre szaporábban kezdtek potyogni, hangtalanul hullottak a hótakaróra. Ismételten megállt. Remegő térdei feladták a harcot, lassan lerogyott a hóba. Nem érezte hidegnek, sőt, kellemesen puhának, ahogy fokozatosan hanyatt terült a földön. Oldalra nézve még egy pillantást tudott vetni az egykori templom és házak romjaira. Majd az égre emelte a tekintetét. Ahogy a csillagokat nézte, elmosolyodott. Újra találkozhat a családjával. Valahol ott várnak rá a szülei és a testvérei is, és végre újra láthatja majd Őket. Az égbolt homályosodni kezdett. Lassan behunyta a szemét és hagyta, hogy elragadja a gondtalan sötétség, mintha csak álomba merült volna...

Laura hirtelen felriadt. Akadozva felült a kanapén és körbe nézett. A nappaliban volt, és egy vékony takaró volt ráterítve. Úgy tűnik, elnyomta az álom. Egy kedves arcú, középkorú nő sétált oda mellé.

• Áhh, látom felébredtél - mosolygott rá. - Nem akartalak felkelteni. Pont elkészült az ünnepi vacsora, nemsokára apukád is hazaér. Minden rendben van? Olyan riadtnak tűnsz.
• Persze Anya, jól vagyok. Csak rosszat álmodtam. Mindjárt megyek, és segítek teríteni.
• Ó, hagyjad csak kicsim, majd én megcsinálom. Csak előszőr szólok a testvéreidnek, hogy jöjjenek le, mert apátoknak perceken belül itt kell lennie. Egész délután az emeletet díszítették. - szólt az anyuka, majd egy újabb mosoly kíséretében eltűnt a felfelé vezető lépcsőn.

Laura ismét körbenézett. A nappalit fűzérek díszítették, a kályhában vidáman lobogott a tűz. A sarokban ott állt a hatalmas karácsonyfa, amit tegnap vettek apával és ma közösen feldíszített a család. Alatta halomban álltak az ajándékos dobozok. Minden a legnagyobb rendben volt, fokozatosan magához tért az álom hatás alól. Kintről egy kocsi ajtajának csapódása hallatszott. Megnyikordult a lépcső, majd lábak dobogása és beszélgetés hangjai zengték be a nappali csöndjét. Becsukódott a bejárati ajtó és egy bajszos, vidám férfi lépett be a nappaliba. A lépcsőfordulóból ismét felbukkant az anyuka, akit Laura két bátyja követett. Egy magas, borostás, jóképű fiú majd egy fiatalabb, eszes tekintetű srác.

Laura végignézett családján és elmosolyodott. Most döbbent rá, milyen könnyen elfelejti az ember, hogy mennyire szerencsés. Ez volt élete legszebb karácsonya.

Gárdon Ágnes

A csoda

Olyan messze volt már a tenger, s vele a nyár, de az irántad való érzéseim egy cseppet sem halványultak. Sőt a hiányod még inkább fájt így karácsonykor.

Lelkileg igyekeztem rákészülni az ünnepre, csak hogy már semmi sem volt ugyanolyan, hiszen az a július San Marinóban, mindent megváltoztatott. Az a két és fél hét veled, maga volt a paradicsom.

Egyedül éltem, de magányos mégsem voltam, mert a szívemben örökösen ott voltál és körülvett az a rengeteg levél, amit, ha végig raktam az ágyon, teljesen beterítette. Ott voltál velem, ott, mindenütt.

.......

Szinte az utolsó pillanatban vettem meg a fenyőfát.

Eldöntöttem, felcsinosítom, színes gyertyákkal ékesítem a lakást, felteszek egy lemezt, főzök valami finom ételt, s még ha magamban is, de megkarácsonyozok. Délután elmentem sétálni. Nagy pelyhekben hullott a hó, nyögve ropogott a csizmám alatt. Betértem a templomba, megnéztem a betlehemes előadást, s imádkoztam. Imádkoztam érted, s magamért.

Tudtuk, tudtuk, már a kezdetekkor, hogy a távolság miatt nehezen képzelhető el a közös jövő, hiszen téged Olaszországhoz köt a munkád, a szüleid, a testvéreid, barátaid,- nekem pedig Magyarország a hazám, az életterem. Mégis, képtelenek voltunk elszakadni egymástól. Írtuk a leveleket, küldtük a fényképeket. Nem hagytuk elmúlni a szerelmet.

.......

Július volt, s én régi álmomat valóra váltva repülőre ültem és elutaztam az olasz tengerpartra, hogy a sok munka után végre kipihenjem magam. Minden remek volt, a szállás, az ételek, a tenger, de hogy ezt fokozni is lehet, azt el nem hittem volna.

A parton a homokban magas, jóképű férfiak kosaraztak. Én tőlük néhány méterre a napozómon feküdtem.

Hamarosan érezni kezdtem, hogy valaki figyel. Az egyik kosaras fiú volt. Valósággal rám tapadt a pillantása.

Amikor szünetet tartottatok, elmentél a büfébe frissítőért. Ahogy visszajöttél, két pohár volt a kezedben. Felém tartottál, széles mosollyal, egyenesen felém.

Hát, így kezdődött.

Hosszú sétákat tettünk az óvárosban, és te, mint építész, igyekeztél megmutatni minden nevezetességet. Bevittél a templomokba, kápolnákba, meséltél a házakról, a várakról, a történelemről. Éttermekbe, fagyizókba jártunk, s fürödtél, napoztál velem a parton.

.......

Ahogy hazafelé vettem az irányt ezen a komor decemberi estén, hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam egy marék havat, úgy, mint kiskoromban, gombóccá formáltam, és messzire hajítottam. Elmosolyodtam.

Eszembe jutottak gyermekkorom karácsonyai, az a sok bolondozás, a szánkózás, hógolyózás, s a szülőkkel, nagyszülőkkel töltött varázslatos karácsonyesték.

Most is karácsony van, de a szerelmem nélkül... - hasított belém a fájdalom.

Este hat óra volt, mikor beléptem a lakásomba.

Nekifogtam a fa díszítésének, s miközben recsegve forgott a lemezjátszón a régi, családi bakelit lemez, oda- oda pillantottam a polcra, a fényképedre.

A konyhában a halat befűszereztem, a krumplikat, gombákat mellé helyeztem, kaporral meghintettem és betoltam a sütőbe. Ahogy körbe néztem a szobán, a látvánnyal elégedett voltam, azonban boldognak mégsem mondhattam magam.

Szomorúan kiemeltem két tányért a konyhaszekrényből. Magam sem értem miért... Ösztönös mozdulat volt. Megterítettem egymással szembe, két kristály poharat tettem annak a bornak, amit még te adtál a búcsúzáskor, meggyújtottam a gyertyákat az asztal közepén, s halkan dúdoltam a lemez után a dalokat.

A sütőből kiáramló ünnepi vacsora illata hamarosan belengte a szobát. Felszeltem a beiglit és az asztal szélére helyeztem.

Épp át akartam fordítani a lemezt, amikor megszólalt a csengő. Megriadtam.

Ki lehet az?! Senkire sem számítottam. Idegesen simítottam végig a hajamon, ruhámon. Arra gondoltam, biztos a szomszéd néni jön fűszert vagy egyebet kérni.

Kinyitottam az ajtót, s legnagyobb döbbenetemre te álltál az ajtóban. Egy üveg pezsgőt szorongattál, hátadon a jól ismert bőr hátizsák csüngött, s az arcodon az, az édes, széles mosoly.

Felsikítottam örömömben, s nyomban a nyakadba ugrottam.

Ahogy szorítottuk egymást, megállíthatatlanul peregtek a könnyeim. Ezek a könnyek azonban, az öröm könnyei voltak. Az a szenteste gyönyörűségessé, életem legmesésebb karácsonyává vált azon pillanatban -, hiszen igazi csodát adott: Téged!

Szabó Veronika

Minek mégy te olyan helyre?

Az ismerkedés egy enyhe, napsütéses novemberi napon kezdődött. Péter egy cipőjavító műhelyben állva pillantotta meg először az íróasztalnál ülő, mosolygós Zsuzsikát, akinek arcán hosszú percekig maradt ott csodálatot ábrázoló tekintete. A lány közömbösen vette el tőle a lábbeli orvoslásáért járó pénzt, s adta oda főnökének, az üzletvezető Imre bácsinak.

A szemlélő az ajtóból bizakodóan nézett vissza, azon törve dús, tarkóig érő szőkésbarna hajjal ékesített fejét, hogy miként beszélhetne a szívét oly hamar megdobogtató ifjú hölggyel.

Hazament. Leült. Gondolkodott. Reggel az érettségi után szakmát adó iskolába ment, de a tanulás nem tudta a figyelmét lekötni. Hirtelen eszébe ötlött, hogy van még egy pár cipője. Igaz, hogy jó állapotú, de lehet abból rosszat csinálni! Soha nem sietett még ennyire az otthonába. Elővette a fiókban található leghegyesebb kést, s egy csintalankodó lyukat adományozott vélt megmentőjének talpába. Szatyorral a kezében, kimagasló hévvel indult útnak, hogy mielőbb benyithasson a javítóba. Cipőjét leadva, az ott kapott cédulát markában fogva, reménykedve távozott. Kinn az utcán, a közelben várakozott a lányra, aki egyszer csak megjelent előtte.

• Szia! Havasi Péter vagyok - mutatkozott be illendően.
• Szia! Én pedig Szűcs Zsuzsanna - nyújtotta meglepetten kezét a kiszemelt.
• Szeretnék beszélni veled. Merre mész?
• A buszpályaudvarra, onnan pedig haza, Nyírtelekre.
• Tényleg? Én ott tanulok! Elkísérhetlek?
• Igen. Beszélgethetünk. - hangzott a felelet.

A bátortalanul kezdődő pillanatok kíváncsi kérdések és válaszok özönének perceire cserélődtek. Kiderült, hogy Péter jövőre végez az elektronikai műszerész szakma megtanulásával, hogy hárman vannak testvérek, hogy a szüleivel és az öccsével lakik, hogy Zsuzsa munka mellett egy szakközépiskolában tanul, s hogy népes családban él. A gyors iramban futó időben hamar a cél helyszínére érkeztek.

• Holnap megvárhatlak? - kérdezte Péter.
• Persze. Megvárhatsz! - válaszolta a pont erre a kérdésre váró Zsuzsi, akinek felkeltette érdeklődését a jóképű, szimpatikus legény.

Mindketten hazamentek. Este egymásra gondolva, a másnapi találkozásról álmodozva tértek nyugovóra.

Péter értelmiségi családba született, Zsuzsanna felmenői leginkább kétkezi munkások és földművesek voltak. A külső, kritikus szemlélő bizonyára látta a társadalmi különbségekből és nevelésből adódó köztük lévő eltéréseket, de a fiatalok ezekből semmit se érzékeltek. Igyekeztek minél többet megtudni a másikról, s ösztönösen voltak azon, hogy a lehető legjobban érezzék magukat.

A következő sétálgatós, parkban ülős, diskurálós randevút mozi látogatásos találka követte. Ruhatárba adták kabátjukat, majd jegyük kezeltetése után helyet foglaltak az utolsó sorban, ami kimondatlanul is a szerelmesek helye volt általában. A terem elsötétült, s elkezdődött a Hószakadás című film vetítése. A fiú jobb kezével félénken és óvatosan próbálta a lány balját megérinteni, abban bízva, hogy nem kerül sor visszautasításra. Zsuzsit a srác közeledése kissé zavarba hozta, de boldogan engedte, hogy keze a másikéban melegedjen. Egyre szaporábban vert mindkettőjük szíve. A filmre ügyet sem vetve fordultak egymás felé, s a szolid kézfogásból forró csókolózásba burkolóztak, cseppet sem törődve a "Hószakadás" cselekményeivel.

Kapcsolatuk ettől a naptól kezdve egyre szorosabbá vált érzelmileg. Találkozásaik immár majdnem mindennaposak lettek. Péter boldogan kísérte el párját az iskola kapujáig, majd az utolsó óra végeztével némi sétát követően a tőle elszállító buszhoz. Egy este eldicsekedett szüleinek az örömteli randevúkkal. Apját és anyját nem igazán lepte meg vele, hiszen Magdi néni és Zoli bácsi másodszülött gyermekén erősen észrevehetőek voltak a szerelem jelei.

• Bemutatod nekünk? - tették fel a kérdést, miközben finoman faggatták arról, hogy ki és milyen ez a lány.
• Igen. Szívesen bemutatom nektek, ha ő nem tartja még korainak. Kedves kislány, majd meglátjátok.

Másnap az ifjú előhozakodott szülei felvetésével.

• Szeretnélek bemutatni a családunknak. Eljönnél hozzánk?
• Rendben van, elmegyek, de aztán én is bemutatnálak téged az enyéimnek.

Miután ezt megbeszélték, megállapodtak az első látogatás időpontjában. Éppen három hét telt el a legkorábbi egymásra tekintés óta, amikor elindultak a ház felé.

• Itt lakunk a földszinten! - mondta Péter, s már nyitotta is ki a négyemeletes épület kapuját. Megálltak az ajtónál.
• Várjunk még egy kicsit! Még ne menjünk be! - kérlelte a vendég.

Inába szállt a bátorság, még soha életében nem lépett be fiús ház ajtaján. Nézegették őt, próbáltak udvarolgatni neki az ellenkező nem tagjai, de egyikkel sem tudott volna elképzelni egy közös életet, meg úgy gondolta, ráér még. Most meg itt áll abban a lépcsőházban, ahol szerelme lakik. Rettenetesen izgult, félt a bemutatkozástól, a kérdésektől, a beszélgetéstől. Elég gátlásos volt, ismeretlen helyen nem mindig sikerült magát kifejeznie úgy, ahogyan kellett volna, ahogyan szerette volna. Kereste a szavakat. Passzív szókincse sokkal nagyobb volt az általa kimondott mondatok számánál. Gyakran tartott attól, hogy vajon jót mond-e, érdekli-e azokat, akikhez szavai szólnak.

Nyolcan voltak testvérek. A gyerekzsivajban otthon sokszor rájuk ripakodtak, hogy hallgassanak már el. Apja többször fejezte ki magát durván. Ha a csemetét nem kívánta hallgatni, azt kiáltotta, hogy "Ne ugass!" Ha valami elromlott, úgy kérdezte, hogy "Mék marha babrált hozzá?" Amikor megtudta, hogy gyerekeitől a falubeliek kíváncsian kérdezősködnek, arra okította őket, hogy "Mondjátok mindenre azt, hogy nem tudom!"

A gyerekek féltek a más alkalmakkor normálisan viselkedő, dolgos, velük játszó és játékokat készítő apjuktól, akinek haragos kedvében bősz káromkodással telt ordítozás kíséretében igencsak eljárt a keze. Az anyjuk jólelkű, kissé gyérebb szókinccsel rendelkező, visszafogott asszony volt. Nem szívesen ment rokonain kívül sehova, csak ha muszáj volt. Munkahelyi programokban részt vett. Saját magát kiszolgáltató férje őt is elnyomta, ingerlékeny viselkedések vele is előfordultak. Zsuzsa sokban különbözött testvéreitől, nem is nagyon szerették őt. Gúnyneveket akasztottak rá, csúfolták, még az anyja is. Ő volt a legnyugodtabb, az új dolgokra a legfogékonyabb, ő volt az, aki először mosott fogat önállóan. Korábban apjuk mosta ki annak a személynek a fogát az egyetlen közös fogkefével, akinek éppen fájt. Ő beszélt először helyesen, mellőzve a suk-sükölést, amiért szintén kigúnyolták, mert szerintük "urizált, affektált". Nem csoda, hogy szorongóvá vált.

Több mint tíz perce álltak az ajtó előtt, amikor Zoli bácsi a munkából megérkezett.

• Miért nem mentek be? - kérdezte az ácsorgó fiatalokat.
• Éppen most akartunk, csak előtte váltottunk még néhány szót. - felelte Péter.

Most már nem volt mese, be kellett lépniük oda, ahol szeretetteli mosollyal fogadta őket a mama, a már házasságban és külön háztartásban élő Sanyi a bátyus, és a felesége Ági, valamint a kis Miklós. Illedelmesen üdvözölték egymást. Zsuzsa egy parányi pukedlit is levágott, azt gondolta, úgy illik. Minden szempár rászegeződött, minden fül az ő szavait hallgatta. Nem számított, hogy nem tud miről beszélni, mert az apa végeláthatatlan kérdésekkel halmozta el. Hány éves, kik és mivel foglalkoznak a szülei, milyen iskolát végzett, hányan vannak testvérek, milyen vallásúak, szeret-e olvasni, milyen házuk van, és így tovább.

Miután minden kérdés feleletre talált, a többiek is szóhoz jutottak. Zsuzsika csodálattal figyelt a szépséges, nála három évvel idősebb, kertészmérnök Ágira, de a többi jelenlévőre is mély tisztelettel tekintett. Zoli bácsi jogászként dolgozott, Magdi néni korábban tanító volt, de leszázalékolás miatt nyugdíjba vonult. Sanyi főiskolai tanulmányait abbahagyva most Péterrel járt iskolába, a gyermek pedig, aki enyhe értelmi fogyatékossággal született aranyos kisfiú volt, kisegítő osztályban tanult.

Zsuzsa szótlanul és ámulattal nézett a nagyszobában álló pianínóra, a kényelmes bútorokra, a szekreterre, amilyet először látott, a telefonra, amiből az ő falujukban nem volt több kettőnél, és megcsodálta magában a polcokon álló könyvek sokaságát. Aztán órájára nézett, s elköszönt.

Nem öltözött divatosan. Fizetését családjukban minden keresettel bíró egyén haza adta. Anyjuk kísérte figyelemmel és döntötte el, hogy kinek, mikor van szüksége egy ruhára, cipőre, egyebekre, s ő vásárolta meg a kellő holmikat. Szép ruhákat vett, de az öltözékek összeállítására nem annyira ügyeltek a lányok. Szoknyához is felvették az egyetlen, és zártabb, lapos sarkú lábbelit, mintás aljat tarka blúzzal is hordtak, mit sem adva az ízlésre és a módira.

Közeledett a karácsony. Egy napon Magdi néni Péterrel magához kérette a leányzót.

Vásárolni hívta, majd egy világosszürke ruhaanyag kiválasztását követően varrónőhöz invitálta. A szakember kitartó szorgalommal mérte le vékony, karcsú alakján a szoknya elkészítéséhez szükséges összes bőséget és hosszúságot. Zsuzsiban vegyes érzések kavarogtak. Öröme mellett a szégyenlősség pírja jelent meg orcáján. Eddig csak az anyja vásárolt, vagy varratott ruhát neki, s most itt van ez a néni, aki még alig ismeri, de máris ilyennel kedveskedik.

• Gyere el hozzánk karácsonykor, töltsd velünk a viliát! - mondta párjának édesanyja.
• Jó, elmegyek! - válaszolt a fiatal nő.

Nemet mondani nem tudott, nem mert, ugyanakkor attól is tartott, hogyan reagálnak majd saját szülei, amikor kéredzkedik tőlük.

Nehezen bár, de elengedték. Buszra szállt, s beutazott Nyíregyházára, a kellemes lakás meghitt közösségébe. Ez volt az első olyan ünnep, amelyből más családdal töltött el pár órát. A fenyőfa a kisszobában díszelgett. Az apa megrázta a szépen szóló csengőt, melynek csábítóan hívó hangjára odasereglett a ház ünneplő népe. Egymás kezét fogva közösen énekelték el a "Kis karácsony, nagy karácsony" kezdetű dalt, főként a legkisebb gyermek örömére.

• Boldog karácsonyt!
• Boldog karácsonyt! - köszöntötte egyik a másikat, miközben szeretettel adták át egymásnak az ajándékokat.

Mindenki kapott valamit, s egy valaki kivételével adott is. Zsuzsa volt az egyetlen, akinek eszébe sem jutott. Nem tudta, hogy van ilyen, náluk sohasem járt az ünnephez ajándék. Most kapta meg a szoknyát, amit Péter mamája varratott, azt adta a két szülő és a kisfiú. Szerelmétől könyvet, az ifjú pártól pedig egy szép, aranyszínű karkötőt kapott.

Zavarban volt. A többiek igyekeztek leplezni szánalmukat, de a lány érezte, hogy sajnálják, s tudta, hogy később biztosan ki fogják beszélni. .

A közös, finom estebéd után haza indult. Ritkán jártak a buszok, az utolsó, de még koraesti járattal távozott. Otthon élvezettel mesélte el a történteket, tetszést nyilvánított a fa körben állásáért, aztán megmutatta a kapott tárgyakat. Ott már szintén megvolt a vacsora, büszkén magasodott a családfő által feldíszített fenyő.

Anyja derűs arca a beszámolót hallva és az ajándékokat látva komorrá változott. Haragudott, amiért lánya nem otthon volt, mérhetetlenül restellte, hogy ő nem küldött a vendégségbe semmit.

• Te nagy marha! Minek mégy te olyan helyre? - rikoltotta, közben jobb kézfejének hátuljával idegesen csapkodta a bal tenyerét.

Magasra emelkedtek homlokán a ráncok, szemei egyre tágabbra meredtek, hangja egyre hangosabban szólt.

Zsuzsika mélyen és rémülten hallgatott, az a kis öröm is elszállt, ami benne lakozott. Bűntudat gyötörte lelkét. Azért, mert nem vitt semmit, meg azért is, mert úgy érezte, rosszul döntött, amikor a meghívást elfogadta. Valóban nem tudta, hogy illik ajándékozni, különben meg pénze sem lett volna rá, a tíztagú famíliában amúgy sem jutott volna ilyesmire. A karácsony első estéje a faállításból, a vacsorából, a rokonok, szomszédok, jó ismerősök ablakai alatt történő kántálásból, esetleg az éjféli mise látogatásából állt náluk.

• Akkor te meg vigyél nekik valamit újévre! - folytatta anyja a mérgelődést.

A lány elgondolkodott:

• Tényleg vigyek újévre? De mit? Hogy magyarázzam meg a késésemet? - töprengett.

Nehezen telt a szilveszterig nyújtózkodó hét. Végül nem ment sehova, szerencsére nem vásárolt vinni valót. Családjával nézte a tévé szórakoztató műsorát, majd az éjféli jókívánság után mindenki alvásba helyezkedett.

Újév reggelén Zsuzsika felöltözve ült az ágya szélén. Mint minden esztendőben, most is számot vetett az előző évben történtekről, s tervezgette, fogadkozott arról, hogy mit szeretne elérni az idén. Legfőbb céljaként fogalmazta meg, hogy az általa látott szép példát követve, a következő karácsonykor apró ajándékokkal lepi meg szeretteit. Arra fogja zsebpénzét gyűjteni.

Monda Margit

Karácsony

Fehér lepel borítja a földet,
Lágyan hull, szikrázik, csillog a hó,
Megérinti lelkem a csodavárás,
Ajkamon csendben elhal a szó.

Ünnep közeleg, a legszebb talán,
Szememben áhítat, lelkemben béke,
Pihenj meg kicsit a rohanásban,
És öltöztesd a lelked hófehérbe!

Ma bocsáss meg szívből mindenkinek,
Otthonodban béke legyen és szeretet,
Adj egy tál ételt az éhezőnek,
És nyújts a tévelygőnek segítő kezet.

Nyiss ajtót rokonra, barátra, ismerősre,
Kívánj meghitt, boldog ünnepet,
Vidd el a szeretet gyógyító lángját,
Szülődnek is, ki téged felnevelt!

Köszönj meg mindent, amit kaptál,
Mert önzetlenül csak adtak neked,
És bocsásd meg hogy elszállt az idő,
Simítsd meg a ráncos, fáradt kezeket.

Szárítsd fel arcukról a fájó könnyeket,
Mit magányukban érted ejtenek,
Gyújts tüzet fáradt, hamvadó lelkükben,
Arcukra mosolyt varázsolj, szívükbe ünnepet!

Lágyan hull, szikrázik, csillog a hó,
Ünnep közeleg, a legszebb talán,
A földön örökös béke volna jó,
És együtt ünnepelni a szeretet karácsonyán!

Karácsonyi csoda

Jégvirág nyílt akkor az ablakomon,
Havat sodort a déli szél,
Hosszú útjáról megérkezett
Fehér subában a didergő tél.
Vártam egy érzést, egy álmot,
A csodát szerettem volna megélni én,
Az a tél volt a legszebb talán,
A múlt ködén át int még felém.
Ma is nézem átszellemülten,
Azt az egykor volt csodát,
Ahogy a duruzsoló kályha mellett
Vártam életem legszebb karácsonyát.
Rég tudtam már az igazat,
De a varázs elragadott.
Lelkem mélyéről fakadó hittel,
Áhítattal vártam a pillanatot.
Csengettyű szólt, ajtó nyílott,
Hófehér gyertyák égtek a fán,
És a csillagszórók táncoló fényénél
Angyalok suhantak át a szobán.
Aranyszárnyukat látni véltem,
A néma csendben megállt az idő,
És büszkén, ünnepi díszben állt,
Tündökölt nekem a legszebb fenyő.
Ma ismét hatalmába kerít
E meghitt, régi pillanat,
Átélni újra azt a csodát,
Amit akkor ott a fa alatt.
Nem fáj az idő. Nem az számít. Csak a megélt pillanat.
Megszűnik létezni köröttem minden,
Rám borul csendben az alkonyat.
Behunyt szemem pillái mögött
Látom a képet, mi nem fakult,
Szívemben béke és szeretet honol
Lelkemre nyugalmat áraszt a múlt.
Azt a békét megpróbálom
Lélekbe ma újra átélni én,
Kívül reked a nagyvilág zaja,
Ünnepet melegít a gyertyafény.
Hallani vélem a csengettyű hangját,
Az ajtó kitárul, mögötte ott a csoda
Aranyszárnyú angyalok suhogva szállnak,
Hív engem, ragyog az egész szoba.
Sarkában ott áll a legszebb fenyő
Termete sudár, csupa pompa,
És közben kint a zord déli szél
Jégvirágot fest az ablakomra.
Ma újra itt van, megjött a tél.
Kicsit fáradt, kalandos volt az útja,
Megpihen most, karácsony van,
És fehér hó subáját ránk borítja újra.

Karácsonyi emlékezés

Hogy mi volt az én karácsonyom?
Ülj ide mellém, elmondom neked.
Távoli emlék, szívemben él csak,
Csodákat éltünk, mikor én voltam gyerek.
Sápadt holdfény, halovány gyertyaláng,
És az elfüggönyözött ablakok mögött,
Valami gyönyörű készült megszületni,
Még a csend is ünneplőbe öltözött.
Csengő szólt, az ajtó kitárult,
Reszketett bennünk a lélegzet,
De nem ragyogott úgy ezer gyertyaláng,
Mint a megigézett, boldog gyerekszemek.
Csillagszóró szórta vidám szikráit,
Picinyke színes gyertyák a fán,
Bennünk dalolt a várakozás öröme,
Pár apró csomagot nyújtott át anyám.
Nekem a karácsony tényleg ünnep volt!
A várakozás öröme erősítette hitemet,
Hogy nem a fényűző csillogás fontos,
Hanem a kicsiny dolgokba rejtett szeretet.

Varga Sándor

SANYI, A KIS OKOS

Bálint keresztapámnak - aki egyben nagybátyám is volt - mindig jó lovai voltak. Elég sokszor kaptam szidást jóanyámtól, mert az utca végén meg-megvártam keresztapámat, mikor a munkából ment hazafelé.

Ilyenkor hajthattam a lovakat, ami nagy bánatomra többnyire csak abból állt, hogy fogtam a gyeplőt és az ostort. A lovak maguktól is gyors trappban mentek végig Keresztúron (a jószág hazafelé mindig siet). A község túlsó végén laktak, de engem az sem zavart, hogy gyalog kell hazamennem.

A rudas a Vilma volt, három éves, jó felépítésű, rúgós, harapós, vöröses szőrű pej kanca. Tudtam, hogy keresztapám nehezményezni fogja, mégis eljátszottam, hogy figyelmetlenségből a ló farka tövéhez ejtettem a gyeplőt vagy az ostort. Ilyenkor Vilma felrúgott, az első - felhajló - saroglyáig. Ez bizony elég veszélyes volt, mert a kocsis mindig jobb oldalt ül, aránylag közel a ló farához. Keresztapám ilyenkor felriadva a szunyókálásból, oldalról rám nézett: - ejnye, ejnye! Már megint? Aztán lebukott a feje és szunyókált tovább.

Évek múlva, mindannyiunk örömére Vilmának kiscsikója lett. Ahogy mondták: "szép, hosszú lábú csikó, nagyobb lesz, mint az anyja". Valóban úgy is lett.

Keresztanyám minden tiltakozása ellenére keresztapámtól a Sanyi nevet kapta, hogy legyen druszám. Tudta, hogy mikor tehetem, meglátogatom, és szeretni fogom a kis jószágot. Akkor már 14-15 éves lehettem,- gimnazista voltam - és a nyári szünetben gyakran mentem el hozzájuk, hogy játsszak a kiscsikóval.

Elválasztásra hozzánk került a kis csődör. Remekül elvolt egész nap a gazdasági udvaron. Szinte azonnal mindannyiunk kedvence lett. Legjobban azonban édesanyám szívébe lopta be magát. Annyira, hogy szabad bejárása volt az első udvarba. A kis Sanyi pedig igen rendes volt, nem ment a virágosba letaposni, megcsipkedni a virágokat, az út szélén, gyönyörű színekben pompázó rózsák sem érdekelték. Szívesebben állt meg a nyári konyha ajtajánál. Átnyúlva az alacsony rácson, várta, hogy édesanyám milyen finomságot nyújt neki. Bizony, a csikót elkényeztettük, - ennek aztán később meg is lett a következménye.

Anyám néha úgy tett, mintha észre sem venné, hogy ott áll, majd úgy fordult háttal, hogy közel kerüljön a csikóhoz. Az pedig puha szájával elkezdte bökdösni, finoman csipkedni, meg-meghúzta a ruháját. Végül elérte, amit akart, ami természetesen már régen elő volt készítve számára: kockacukor, sárgarépa, alma, vagy egyéb ínyencség. Ez kettejük között szinte mindennapi szertartássá vált. Anyám is örömét lelte benne, és talán a csikónak sem esett volna oly jól a falat, ha ez a kedves játék előtte elmarad.

Ha anyám a kertbe ment valamiért, ami a főzéshez kellett, a csikó mindig ott csetlett-botlott körülötte, de sohasem tett kárt a veteményesben.

Szép lassan elfelejtette az anyatejet. Lehet, hogy néha még álmodott arról, hogy bökdösi anyja életet, édes tejet adó csecseit. Nappal azonban a sok új, érdekes benyomás elfeledtette ezeket az emlékeket, melyek egyre halványodtak a növekvő csikó lelkében. Végül megérett arra, hogy visszakerüljön az anyjához, és együtt járják a határt. Ilyenkor szabad volt, ahogy azt a törvény is lehetővé tette. Kötetlenül mehetett az anyja oldalán. Kedve szerint bele-bele-kapott az út széli kukoricásba, répásba, lucernásba. Majd visszatáncolt az anyja oldalára, hiszen a szekér tovább ment. Ha netán hosszan elcsángált, leszakítva egy pár kukorica csövet - melyet persze nem evett meg, - vagy jobban megtaposott egy répaföldet, a gazda megállította a lovakat, és visszasétált a kis csavargóért. Könnyen megtalálta, hiszen a nyakában csengő volt, amely csilingelve jelezte, merre jár a kis bitang. Nem bántotta.

Ha kárt okozott a csikó, nem kellett megtéríteni. Ezt jelentette a törvényi védelem. A kiscsikó akkor még gyakorlatilag teljes szabadságot és védelmet élvezett. A törvénynek nem titkolt célja volt, hogy ezzel is segítse a lóállomány növekedését.

Egy ideig - Sanyi csikó miatt - kicsit vidámabban zajlott nálunk az élet. Egy reggel aztán keresztapa eljött a csikóért. Anyám könnyek-kel búcsúzott. Én éppen nagyapáméknál voltam néhány napra. Dinnyeszezon volt, vittem is haza egy zsákkal. Mikor megtudtam, hogy a druszámat hazavitték, szomorú lettem. Álmomban sem gondoltam volna akkor, hogy egyszer majd én is lovas gazda leszek.

Jancsi, az unokaöcsém szünidőben szeretett keresztapámmal a határban dolgozni, főleg, ha a szőlőjükbe mentek. Ott ugyanis egy hatalmas szántóterület is volt, majdnem teljesen körben bokrokkal, fákkal és egy mély, hosszú árokkal. Az árokban volt egy "Mátyás-kútnak" nevezett forrás, melyből igazán jóízű, tiszta, hideg víz folyt lassan a nagy árokban lévő keskeny mélyedésbe, egészen a Galagonyásig.

A kővel kiépített forrás tulajdonképpen az ő tulajdonuk volt, de az ősi szokásjog szerint nem zárhatták le. A környéken dolgozók onnan vitték demizsonokkal a vizet.

Az említett Galagonyáson nekünk is volt egy - még nagyapai - földünk. Jóapámmal én is kint voltam, a kukoricásban a szárazbabot szedtem le. Tudtam, hogy ilyenkor Jancsiék is kint vannak, ezért ebédidőben felsétáltam a kúthoz. Forrón tűzött a nap, még a fák lombjain keresztül is. Mi pedig ott ültünk a jéghideg víz közelében, a kőből kifaragott ülőkén, és Jancsi mesélt.

-Tudod, nem sokkal az után, hogy apám elhozta a csikót tőletek, kicsit tovább maradtunk. (Ha akarod egyébként megnézheted, ott fekszik fent a szekér árnyékában. Minden nap kijövünk dolgozni és kihozzuk magunkkal, hogy szokjon vissza az anyjához, meg szokja a járást.)

- Szóval, hogy folytassam, későre járt, mire kifogtuk otthon és leszerszámoztuk a lovakat, behordtuk a pajtába a tököt, babot és a répát. Ugyancsak megéheztünk. Édesanyám nem győzött minket kivárni, kiment az istállóba, megfejni a tehenet. Benéztem hozzá és megkérdeztem: - Édesanyám, mi lesz a vacsora? - Ott van a konyhában, az asztalon. Pincében hűtött, habart paszuly, friss kenyérrel. (Aki nem ismerné: rántás nélkül, tejfölös habarással készült zöldbableves). - Ó, de jó! - mondtam.

A villany nem égett, de láttam, az asztalon nincs semmi. Arra gondoltam, hogy édesanyám megfeledkezett, és nem hozta fel a pincéből a levest.

Visszamentem az istállóhoz és be-szóltam: - Édesanyám, az asztalon nincs semmi! Tudod, milyen hirtelen, azonnal felcsattant: - a szemetek mindenét, ezt is én nézzem meg? Visszamentem, benyúltam a rácson és felkapcsoltam a villanyt. Ez nem lehet igaz! Az asz-talon valóban nem volt semmi. Lent a földön azonban hatalmas tócsában ott volt a 8 literes fazék, az alján egy kevéske levessel.

- Hogy történhetett ez? - kérdeztem Jancsit, magamban kajánul vigyorogva, mert szinte biztosan tudtam a választ.

- Hát az Eszti néném (ez az én anyám) aranyos csikócskája úgy gondolta, ezen a rácson túl is tartogatnak számára valami finomat. Benyúlt a rácson, a fazekat nyilván elérte, de inni csak úgy tudhatott belőle, hogy a fazekat megdöntötte, de így le is rántotta a földre.

Nyeltem egyet - mondta Jancsi - odamentem édesapámhoz, és kérdeztem: - Tudod, mi lesz a vacsora? - Persze, anyád már mondta. - Én tokaszalonnát ajánlanék friss kenyérrel és egy bögre hideg borral. Úgyis ki vagyunk tikkadva. - Én mégis inkább levest ennék! - Jó, de előbb kérdezd meg a csikót, hagyott-e annyit, hogy neked elég legyen...

Apám kimeredt szemmel állt és nézett, mint aki nem érti. A Sanyi csikó pedig, a kis ártatlan, odament és bökdösni kezdte apámat. A zsebéből szeretett volna kapni valami csemegét.

- Ahogy jóanyámnál megszokta. A kis okos - mondtam.

Fekete Zoltán

Ünnepváró

Bedarálnak hétköznapok.

Levegőt is alig kapok

Földbe nyomnak szürkeségek.

Ünnepi vágy, persze éget

Ám gondomat, bajomat feledtem

mert felettem

hószín szárnyak

Hírül adják a világnak

az angyali üzenetet,

hirdetik a nagy ünnepet

harsonák zengenek róla,

Betlehemben megszületett

a világnak megváltója.

Ez égi üzenet nekem

mielőtt gond, baj eltemet

öreg megfáradt lelkemet

ünneplőbe öltöztetem.

Szép lány a partvonal mellett

Ott álltál a pálya szélén.

te voltál a kabalám.

Már végképp ránk esteledik

Nem kerültünk össze, pedig

szerettelek hajdanán.

Elszállt felettünk az élet.

Azt sem tudom mi lett véled?

A régi kedves Girincsen

már egy ismerősöm sincsen-

Véget ért a meccs, a végső.

Most már jóvá tenni késő.

Ítélt a Bíró felettem:

ezt a meccset elvesztettem.

Az élet, mint szélvész szélső

gyorsan elhúzott mellettem.

s kapum hagytam védtelenül.

Rólad írtam névtelenül.

Hogyha egyszer

véletlenül

netán ráismersz magadra,

vagy arra a régi hangra

ne neheztelj végtelenül !

Arcod elhalványult végképp,

s elveszett a régi fénykép,

melyet egykor elővettem,

mikor nem voltál mellettem,

s szerelmesen nézegettem.

Nem tudhatom, megvagy -e még,

vagy rég elszólított az ég,

és elmentél, miként mások,

s várnak kihalt állomások.

Alig lézengünk már páran

itt e kiürült világban.

Szép nők, hogyha mosolyognak

Rossz kedvedből már elég volt!

Legyen bár felhős az égbolt,

szép nők, hogyha mosolyognak,

a kövek is tüzet fognak.

Kinyílni látsz szép virágot,

szebbnek látod a világot.

Szép nők, hogyha mosolyognak,

borús arcok felragyognak.

Kőszíved is szikrát kapott,

s jobban telik el a napod.

Mosolyuk elkísér téged:

kaptál egy kis melegséget,

mely egész nap megmarad véled,

s feloldódik merevséged,

s nőket félő félszegséged.

Szép nők, hogyha mosolyognak

alvó szívek fellobognak.

Lánggal égnek, és elégnek,

ám ők szívet szívért nem cserélnek.

szívükből szeretni félnek,

csak a szépségüknek élnek.

Ha elvarázsolnak téged,

ha szívedre veszed: véged

KAPA VERONIKA versei

RENDHAGYÓ IMA

Ha igaz, ma van

Karácsony.

Nem hullott a hó,

nincs hófehér álom,

varjak ülnek

a száraz ágon.

Csillogó fehérség

nem takarta el

a világ mocskát,

mint a mákony

fedi el

nyomorúságát.

Édes Jézusom,

tudd meg végre hát:

Kegyetlen sorsot

mért rád Isten Apád...

Az ember mégsem

hálálta meg, hogy

magad adtad érte.

Tán újra megölne,

ha jó pénzt kap érte.

Eladó itt minden,

haza, becsület, gyermek.

Hogy te létezel,

már abban sem hisznek.

Mégis, éppen ezért,

El kellene jönnöd újra!

-Gyere, nagyon kérlek!

Tanítsd meg szeretni

az emberiséget!

Tűntess el minden

gonoszt a világból,

töröld ki a rosszat

az ember

szívéből, agyából!

Tisztítsd meg a földet

nyomorúságától!

Maradj is itt, ne hagyd

újra magára az embert,

mert hogyha itt lennél,

nem fog újra fegyvert.

Szereti gyermekét,

vigyázza a Földet.

ÉDES JÓ JÉZUSOM,

SZERESS NAGYON MINKET!

Pelesz Alexandra

Karibi Karácsony

Ma megadatik a lehetőség, hogy alátámasszam azt az állítást, amit minden barátom, haverom, ismerősöm, csoporttársam igaznak vél rólam: hogy én vagyok a világ legpozitívabb embere. Hogy én vagyok az, aki mindig, minden körülmények között derűsen tekint az életre, akinek semmivel nem lehet a kedvét szegni, aki a legsötétebb pillanatokban is képes mosolyogni. Bebizonyítom, hogy tényleg ilyen vagyok. Boldogan fogom végigélni életem első olyan Szentestéjét, amikor tényleg egyedül vagyok.

Először, amikor elolvastam Balázs e-mailjét, amiben közölte, hogy az idei Karácsonyt a családjával tölti a Karib-szigeteken, átfutott az agyamon, hogy ezt valószínűleg nem fogom túlélni, de hamar rájöttem, hogy a magányba és a szerelmi bánatba való belehalás a legkevésbé sem az én műfajom. Persze Bazsi kérdezte, hogy hazamegyek-e a nevelőanyámhoz, hogy ne legyek egyedül, de én úgy vélem, még egy sivár és üres kollégiumi szobában is jobb, mint egy cigarettafüstbe burkolózott nevelőanyánál.

Úgyhogy itt vagyok, december huszonnegyedike van, délután öt óra, és én elkezdem megünnepelni a Karácsonyt. Először is, kiöltözök. Erzsi néni mindig azt mondta, hogy a Szentestének meg kell adni a tiszteletet, úgyhogy, jobb híján, a szakadt farmeremhez felhúzom az egyetlen fehér blúzom, amit a vizsgákon szoktam viselni. Tisztelet megadva.

Kell süti. Sajnos a koleszban sütő nincs, sőt, már rezsóm sincs, mert miután illegálisan behoztam a szobámba egy ezeréves, két főzőlapos csodát, és természetesen az első nap lebuktam vele, miután odaégettem a rántottát és a portásnéni poroltóval a kezében, sipítozva rontott rám, azt gondolva, hogy felgyújtottam magam, le kellett adnom a kollégiumigazgatónak. Szóval, igazi sütit és ünnepi menüt sütni-főzni nem tudok, viszont van a földszinti kiskonyhában egy mikró, amiben elvileg isteni bögrés süteményt lehet készíteni. Szinte pillanatok alatt kikeverem a masszát, ami fantasztikus, kakaós illatot árasztva nyúlik le a teáskanálról, ahogy újra és újra ellenőrzöm az állagát. Jó lesz. Tökéletes.

Bezárom a szobám ajtaját, ami nyilván teljesen felesleges, hiszen mindenki hazament az ünnepekre, aztán lefelé indulok a lépcsőn. A következő pillanatban az egyik agyféltekém elcsodálkozva bámul a levegőben furcsábbnál furcsább alakzatokat felvevő, repülő massza után, a másik pedig rémülten pörgeti le magában a lehetőségeket arra vonatkozóan, hogy egy körülbelül 10 lépcsőfoknyi zuhanásnak milyen következményei lehetnek a testem épségére nézve. Pillanatokon belül megtudom a választ, amikor kettőt-hármat bucskázva, arccal a hideg járólapra huppanva érek földet, körülöttem pedig sorba placcsannak le a kisebb-nagyobb kakaós illatú nyers tésztacsomók. Oké, süti nem lesz, de élek. Nem tört be a fejem, ép a kezem és a lábam, csak a bögre hever romokban, na meg a sütitészta. Kicsit úgy fest most a lépcsőforduló, mintha valaki nem ért volna oda időben a toalettre. A gondolatra felvihogok, aztán eszembe jut, hogy elvégre Szenteste van, nem kellene gusztustalan dolgokon röhögnöm, úgyhogy elfojtom a kacajt és takarítani kezdek. Közben rájövök, hogy ennek így kellett lennie, ez a sors keze volt, mert nyilvánvaló, hogy a hasamon egyre vastagabb rétegben megjelenő kis zsírpárnáknak nincs már szüksége további cukorbevitelre.

Éppen, amikor végzek a takarítással, csipogni kezd a telefon a zsebemben. Heves szívdobogással nyugtázom, hogy Balázs írt. Jó érzés, hogy a Karib-szigeteken is eszébe jutok. Azért csak számít valamit, hogy már öt éve együtt vagyunk. Boldog szívdobbanásaim idegesbe csapnak át, amikor elolvasom a sorokat, amiket küldött.

"Drága Eszterem! Hamarosan egy tengerparti partira megyek anyámékkal, ahol állítólag a világ legcsodálatosabb hölgye is meg fog jelenni. Azt mondják, minden férfi szava elakad tőle, ha meglátja. Persze neked nem kell féltékenynek lenned, hisz én csak téged szeretlek, de azért kíváncsi vagyok rá. Most mennem kell, boldog Karácsonyt, imádlak!"

Oké, sütim nincs, Balázs a világ legszebb nőjének közelében tölti az estét, én pedig... én pedig felkerekedek, és szerzek egy karácsonyfát! A hirtelen támadt ötlettől teljesen felvillanyozódok, visszarohanok a szobámba, magamra kapom a kabátom és a csizmám, aztán kivételesen minden baleset nélkül lerobogok a lépcsőn. A kollégium udvarán áll egy hatalmas fenyőfa, ágain vastagon pihen a frissen hullott hó, pár percre némán és mozdulatlanul rácsodálkozok erre a szépségre. Aztán eszembe jut, miért is jöttem, úgyhogy a fához lépek, körbejárom, szakszerűen megvizsgálom az elérhető magasságban levő ágait, majd miután megtalálom a tökéleteset, felnyúlok, rákulcsolom az ujjaimat a hófedte tűlevelekre és... akkora adag hó zuhan a nyakamba, ahogy megrántom az ágat, hogy szó szerint betemeti az egész fejem. Alig látok ki a fehér takaró alá bújt szempilláim alól, a nyakam fájdalmasan szurkál a jéghideg pelyhektől, amik befurakodnak a kabátom gallérja alá, de nem adom fel. Letöröm az ágat, lerázom róla azt a kevéske havat, ami még rajt maradt, és nem gondolva arra, hogy valószínűleg úgy festek, mint egy hóember, és nem gondolva a karibi legcsodálatosabb nőre, visszarobogok a karácsonyfámmal a szobámba.

Tisztelet megadva, sütim nincs, fenyőm van, a hangulatom tökéletes.

Mi kell még? Dísz. Díszek kellenek a fára. Jobb híján előveszek egy fénymásolópapírt meg egy narancssárga szövegkiemelőt. Frenetikus lesz.

Épp nekilátok a saját készítésű díszek sorozatgyártásának, amikor kopogtatnak az ajtómon. Hihetetlennek tűnik, hogy rajtam kívül még valaki itt maradt a koleszban, de mindegy, ajtót nyitok. Egy futárnak tűnő, furcsán ismerős arcú fiú áll a küszöbön, és egy hatalmas csomagot nyújt át.

- Köszönöm - hebegem elkerekedett szemekkel, mert nem tudom mire vélni a dolgot.

A fiú se szó, se beszéd eltűnik. Igazán furcsa.

Kibontom a csomagot, amiből először egy hatalmas, feltekert poszter bújik elő. Grimaszt vágva nyugtázom, hogy az ajándék enyhén szólva retrós, bárkitől is kaptam. Utoljára a nevelőanyám régi lakásában láttam ilyesmit a falon, azt hittem, manapság már nem is léteznek hasonló dolgok. Letekerem, és dádámm, egy Karib-szigeteket ábrázoló óriási fotó tárul elém. A jobb alsó sarkában Balázs ismerős betűi sorakoznak: "Csak hogy te is itt lehess velem."

Résnyire szűkült szemekkel végigpásztázom a posztert, és miután meggyőződök róla, hogy a világ legcsodálatosabb nője nincs a képen, keresek egy tekercs tixót és nagy nehézségek árán felvarázsolom a plakátot falra. No lám, karibi hangulatban fogok Karácsonyozni. A csomagból aztán még előbújik egy üveg Pina Colada és egy CD, aminek a borítóján fűszoknyában táncot lejtő leányzók sorakoznak. Gyorsan elhessegetem az egyre erőszakosabban előtolakodni vágyó képsorokat a világ legcsodálatosabb nőjéről, amint éppen Balázsom ölében lejti a táncot, és a lejátszóba rakom a fénylő korongot. Még jó, hogy megtartottam ezt az őskövület CD-lejátszót.

A zene, ami felhangzik, közel sem karácsonyi, inkább forró és erotikus, úgyhogy a hangulatom kezd vészesen furcsa irányt venni. Hogy megelőzzem a negatív gondolatokat, amik ugyebár cseppet sem jellemzőek rám, úgy döntök, megkóstolom a koktélt, amit Balázs küldött nekem. Talán könnyebb lesz pozitívan szemlélni a világot, ha lezsibbasztom egy kicsit az agysejtjeimet.

Igazán finom. Csak úgy itatja magát. Meglesz ez, megcsinálom, bebizonyítom, hogy lehet egy magányos Karácsony este is teljesen boldog és tökéletes, még a világ legszebb nőjének folyamatosan bevillanó domborulataival fűszerezve is. Az sem tántoríthat el a csodás hangulattól, hogy a nevelőanyámnak eszébe sem jutott ezidáig felhívni, vagy legalább egy sms-t küldeni. Az sem számít, hogy Balázs éppen fűszoknyás lányok gyűrűjében élvezi az életet és issza a Pina Coládáját. Ráhúzok az üvegre, a tartalmának nagy része pedig hidegen loccsan a fehér blúzomra, miután enyhén szólva túlságosan nagyot lendítek a fehér üvegen. Végigcsorog a mellkasomon az édes illatú nedű, a számban lévő részét pedig természetesen úgy félrenyelem, hogy perceken át tartó köhögőrohamban van utána részem.

Kopogtatnak az ajtón. Ha nem tudnám, hogy az ital felét magamra burogattam és nem magamba, azt hinném, hallucinálok.

Az ajtóhoz lépdelek, kinyitom, és azon gondolkozom, amit a nevelőanyám szokott mondani. Hogy mindig olyan üvegből igyak csak alkoholt, ha már iszok, amit én bontok fel a saját két kezemmel, mert akkor biztos lehetek benne, hogy senki nem kevert bele semmit. Hát ezt az üveget tutira én bontottam fel, de most mégis biztos vagyok benne, hogy valami partidrog volt bent, ugyanis most már ezer százalék, hogy hallucinálok. A küszöbön ugyanis egy fiú áll, háttal nekem, fűszoknyában, gyanúsan ismerős hátizmokkal. Előtte két nő, szintén háttal, szintén szoknyában és bikinifelsőben, és a szobámból kiszűrődő zenére vad csípőmozgásokba kezdenek. Bambán nézem őket. Aztán a fiú megfordul, és látom, hogy kiköpött olyan, mint Balázs. Aztán megfordulnak a lányok is, ők meg kiköpött olyanok, mint Balázs nővére meg az anyukája. Aztán jön egy pincér, egy tálcán újabb üveg Pina Coladaval meg üres poharakkal, ő meg úgy fest, mint Balázs apja.

Most már nyilvánvaló, hogy valami gáz van velem. Sarkon fordulok és bemasírozok a szobámba, megállok a karibi poszterem előtt és próbálok rájönni, mi a fene folyik körülöttem.

A fűszoknyás emberek követnek.

És akkor a Balázs hasonmás elém lép, hozzám hajol, csókot lehel a számra, majd térdre ereszkedve egy apró, zöld dobozkát nyújt felém.

- Meg szeretném kérdezni a világ legcsodálatosabb hölgyét, hogy itt a Karib-szigetek egészen élethű posztere alatt, a családom körében, hajlandó lenne-e kimondani a boldogító igent, ha megkérném a kezét?

Perceken át bámulom az előttem térdelő fiút, és ahogy eloszlik a köd az agyamról és a tekervények kezdenek újra működésbe lépni, felfogom, mi is történik valójában.

Nincs semmiféle magányos Karácsony. Nincs Karib-szigetek. Nincs a világ legcsodálatosabb hölgye. Nincs italba kevert partidrog.

Csak mi vagyunk. Balázs, a családja és én. A családom, és én.

Egy közös Karácsony este, a kollégiumi szobámban, egy tengerparti poszter alatt, és a világ legcsodálatosabb hölgye itt és most én vagyok. És a legboldogabb is.

És a leghangosabban harsogva igen-t mondó is.

KOLUMBÁN EMŐKE

Karácsony Tanzafiriában

Ültem a fotelben és néztem a csendesen hulldogáló hópelyheket. Felidéztem magamban az elmúlt Karácsony emlékeit, melyek közűl egy régi álmom foglalkoztatott nagyon, mivel elég furcsa volt és a legfurcsább az volt, hogy még mindig emlékeztem rá, mintha tényleg megtörtént volna.

Azt álmodtam, hogy a Központi Parkban felfedeztem egy ősrégi, kőből faragott ló szobrát, ami kezdetben egy közönséges szobornak tűnt de hamar kiderűlt, hogy igazából egy titkos lift ami egy föld alatti városba vitt, akaratom ellenére. A furcsa föld alatti város, aminek Tanzafiria volt a neve, annyira más volt, mintha egy teljesen más világ lett volna. Különleges beszélő állatokkal találkoztam ott és még egy annál is különlegesebb, félig ember, félig tigris királlyal. Azonban a legmeglepőbb az volt, hogy a kutyám is beszélni kezdett abban a különleges városban, amire egyáltalán nem számítottam. A királyi kastély tróntermében található titkos ajtón keresztűl pedig furcsa módon a saját szobámba jutottam vissza.

Azóta sokat töprengtem azon, hogy vajon az egész csak álom volt-e vagy valóság, mert hiába kérdeztem Cleot, a Golden Retriever kutyámat, Tanzafiriából visszatérve már nem tudott beszélni, csak nézett rám nagy, barna szemeivel mint egy átlagos kutya. És látszólag nem is foglalkoztatta őt nagyon ez a kérdés, mivel békésen heverészett a kandalló mellett. Én közben néztem az ablak előtt a hópelyhek könnyed és csendes táncát.

Egyszercsak egy ragyogó kékesfehér arcocska és két szikrázó, halványkék, szitakötőhöz hasonló szárny tűnt fel a hópelyhek kavalkádjában. Hirtelen azt hittem, hogy csak halucinálok és gyorsan megdörzsöltem a kezeimmel a szemeim, hogy biztos legyek benne, jól láttam amit láttam. Egyértelmű volt, hogy nem csak képzelődtem, ugyanis a furcsa kis lény (ami bizonyára hótündér lehetett) nem tűnt el hirtelen a hópelyhek rengetegében, hanem mosolyogva rámnézett és megérintette kezével az ablaküveget, majd integetve tovaszállt. Ahol pedig megérintette az ablaküveget, egy gyönyörű jégvirág jelent meg. Ezt látva pedig kételkedni kezdtem abban, hogy a tanzafiriai kaland csak álom volt.

Ha a Tanzafiriában történt események tényleg megtörténtek, szerintem Cleo már meg is feledkezett az egész kalandról mert annyira nyugodtnak tűnt, mint akinek az égvilágon semmi gondja nincs.

Sőt, egyértelmüen látszott, hogy Cleo elkapta azt a ragályos betegséget, amit mindenki csak úgy nevez, hogy: lustaság. Ezért úgy döntöttem, hogy kiviszem sétálni, hogy kigyógyúljon a lustaságból.

-Gyere Cleo, megyünk sétálni!-szólítottam vidáman a kutyát.

A kutya kinyitotta a szemét, rámnézett és egy nagy ásítás után nyugodtan szundikált tovább. Ezzel tudtomra adta, hogy semmi kedve nincs a sétához.

-Gyere már te lustaság!-mondtam viccelődve. Nem aludhatsz egész nap. És különben is, rég nem láttuk az új tanzafiriai barátunkat, ideje meglátogatni.

Ezt hallva Cleo már kinyitotta a szemét, lassan, ráérősen felkelt és nagyot ásítva nyújtózkodott egyet, majd kedvenc labdájával a szájában odacammogott hozzám.

Feladtam a kutyára a hámot, majd rácsatoltam a pórázt és pár perc elteltével már a Központi Parkban sétáltunk, egyenesen a különleges szobor felé.

A mesteri alkotáshoz érve Cleo felugrott a félig mohával belepett kő talapzatra és rögtön eszembe jutott mit kell tennem, hogy a különleges szobornak álcázott lift működésbe lépjen.

Körülnéztem és miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, levettem a nyakláncom és az óvális medállt belehelyeztem a lovas szobor hámjának a közepén lévő mélyedésbe. Majd én is fel léptem Cleo mellé a szobor talapzatára és háromszor körbefordúltam az óra mutató járásával ellentétes irányba. A medálon a zafír és ametiszt kövek hirtelen világítani kezdtek, majd a szobor erősen megremegett. De már fel voltam készűlve erre: egyik kezemmel erősen kapaszkodtam a szobor lábába, másik kezemmel pedig Cleot tartottam, nehogy leessen mert már tudtam mi fog történni.

A következő percben a szobor fénysebességgel elkezdett ereszkedni lefelé és eltüntünk a föld alatt.

A sötétségben és erős szélben utazva mikor lenéztem és észrevettem a ragyogó kék fénypontot, már tudtam, hogy nemsokára megérkezünk. Főleg Cleo már alig várta, hogy biztos talajt érezzen a mancsai alatt mert egyáltalán nem volt kedvére való ez az utazás. Végűl a kék fénypont növekedni kezdett és egyre fényesebb lett, a hideg szél helyett pedig most langyos nyári szellő simogatta az arcomat. A lift lassúlni kezdett és a kék fény már annyira erős volt, hogy el kellett takarjam a szemem a kezemmel, de mire a lift földetért már az én szemem is hozzászokott a zafír és tanzanit kövek kellemes fényéhez, melyek egy hatalmas barlang mennyezetét diszítették. Mikor leugrottunk a talapzatról a szobor felemelkedett és visszatért a helyére. Mögöttem már csak kékesfehér sziklatömbök maradtak, elöttem pedig a barlang falából kifaragott útvesztő.

-Végre megérkeztünk!-törte meg hirtelen a csendet Cleo. Már azt hittem soha nem érünk földet.

-Ugyanmár Cleo, neked sem árt egy kis kirándulás.-mondtam mosolyogva.

-Üdvözöllek Emilia!-szólalt meg egy ismerős hang a közelben.

Az útvesztő bejáratánál pedig megjelent egy peckes gazella, melynek hattyuszárnyai voltak és vidáman nézett ránk.

-Szia Üstökös, milyen rég nem láttalak!-mondtam vidáman.

Üstökös méltóságteljesen bólintott, majd Cleohoz fordúlt.

-Isten hozott újra Tanzafiriában!-köszöntötte őt is a pegazella. Arec király már vár titeket és ideküldte egyik katonáját, hogy elvezessen titeket hozzá.

Ahogy ezt kimondta, már elő is lépett büszkén, egy sziklakő mögűl egy gepárd. Karcsú volt, aranysárga bundáját apró, fekete pöttyök diszítették, szemei alatt pedig könnycseppekre emlékeztető fekete csíkok voltak és egész megjelenése tiszteletet parancsoló volt. Szigorú tekintettel ránk nézett (amitől a szívem már a torkomban dobogott félelmemben) bólintott egyet üdvözlésképpen, majd Üstököshöz fordúlt.

- Setemoc evlas!-mondta illedelmesen, persze fogalmam sem volt mit mond, csak azt tudtam biztosra, hogy Tündérűl beszél.

-Sinimluf evlas!-válaszolt Üstökös.

-Elnézést...szólaltam meg félénken. De... miért kell a királyhoz mennünk? Talán valami rosszat követtünk el? Esküszöm, hogy én soha...

-Kegyelem... én ártatlan vagyok...-mentegetőzött Cleo, a mondatomat félbeszakítva és félelemtől reszketve mögöttem.

- Nyugalom, barátaim!-mondta békés hangon Üstökös. Aggodalomra semmi ok, őfelsége csak a karácsonyi ünnepségre hívott meg titeket.

Ezt hallva, kicsit megnyugodtunk, de én még mindig kételkedtem, mivel elég furcsa volt, hogy egy ijesztő nagymacska fog a király elé kisérni.

-Érezzétek jól magatokat, mostantól Villám fog vigyázni rátok.-mondta a gepárdra pillantva Üstökös, majd eltűnt egy nagy sziklakő mögött.

Villám, a gepárd pedig ismét ránk nézett, ugyanazzal a szigorú tekintettel.

-Üdvözöllek országunkban, Fenti lények.-szólított meg minket a nagymacska. Sokat hallottam már rólatok és nagy megtiszteltetés, hogy velünk ünneplitek a Szeretet ünnepét. Gyertek velem!

Mostmár nem volt visszaút, követnünk kellett a pöttyös macskaféle lényt a sziklákból faragott folyosók labirintusában.

Az út kanyargós volt és fárasztó. Úgy tűnt mintha már órák óta gyalogolnánk a nyomasztó csendben, a hatalmas barlang csendes volt és titokzatos, még a lépteink visszhangját se lehetett hallani. Egész úton kérdések jártak a fejemben amiket a gepárdtól kérdeztem volna de a nagymacska annyira szigorunak és félelmetesnek tűnt, hogy nem mertem megszólalni. Közben megérkeztünk a hatalmas, sziklakövekből épűlt kastélyhoz. A bejáratnál két másik, Üstököshöz hasonló pegazella őrködött.

-Engedélyt kérünk a belépésre, vendégeket hoztam.-mondta illedelmesen a gepárd.

Az őrök szó nélkűl félreálltak az útból és beléptünk a kastélyba. Villám végigvezetett minket a hosszú kő folyosókon és lépcsőkön a trónteremig.

A hatalmas terem most egészen kicsinek tűnt mert a legnagyobb helyet a trónszék mellett lévő magas fenyőfa és egy hosszú asztal foglalta el. A fenyőfa ragyogó sötétzöld kristályból volt mesterien kifaragva és ametiszt kövekből faragott kicsi pegazusok, csillagok, és gömbök diszítették. A tetején pedig egy szintén ametiszt kőből faragott, nagy csillag díszelgett és lila fénye az egész tróntermet beragyogta. A hosszú asztal pedig azúrkék abrosszal volt leterítve, melyen ezüst cérnával hímzett csillagok díszelegtek. Az asztal közepén pedig egy lila és kék kristályvirágokkal teli nagy váza volt és az egész asztal csillogott a színtiszta ezüst evőeszközök, kristálypoharak és gyertyák fényétől.

Az elöttünk érkezett előkelő vendégek (tündérek, manók és furcsa állatok) már az asztalnál űltek és kíváncsian néztek minket.

-Isten hozott, kedves vendégeim!-köszöntött bennünket a király, aki méltóságteljesen űlt az ezüst trónszékben. És boldog Karácsonyt!-tette hozzá ünnepélyesen, miután meghajoltunk előtte.

A gepárd az asztalhoz vezetett minket és megmutatta a helyünket. Én egy barátságos, zöldsapkás manó és Cleo mellett űltem.

Mikor mindenki elfoglalta a helyét az asztalnál, a király méltóságteljesen felállt és mikor felemelte a kezét azonnal csend lett a teremben.

-Alattvalóim! Köszönöm, hogy eljöttetek és újra együtt ünnepelhetjük ezt a csodálatos ünnepet.- szólalt meg vidáman Arec király. Kezdődjön hát az ünnepség!-mondta és kettőt tapsolt hatalmas kezeivel.

A hangra berepűlt a terembe tizenhárom tündér. Mindegyik ünnepélyes, Lila ruhában jelent meg és különböző hangszereket vitt magával, majd a terem egyik sarkában helyet foglaltak és régi karácsonyi dalokat kezdtek el játszani a hangszereiken, tökéletes harmóniában. Pár perccel később piros ruhás manók is megjelentek és ezüst tálcákon szolgáltak fel mindenféle finomságot. A vendégek pedig ujjongva tapsoltak valahányszor elhangzott egy jól ismert karácsonyi dal és vidáman beszélgettek.

-Ha szabad kérdeznem... Ti kik vagytok?- kíváncsiskodott rám és Cleora pillantva, a kis zöld sapkás manó, aki pont mellettem űlt. Mert még nem láttalak titeket errefelé.

-Én Emilia vagyok.-válaszoltam barátságos mosollyal

-Én pedig Cleo!-szólalt meg a kutyám is.

-Sokat hallottam már az emberekről de még soha nem láttam egyet sem. Szóval te egy Feni lény vagy? Egy ember?-kérdezte tőlem csodálkozva a manó.

-Igen, az vagyok.-válaszoltam mosolyogva. De csak egy átlagos lány vagyok, szerintem nincs semmi különös ebben.

A beszélgetést azonban félbeszakította a király, mert intett nekem és Cleonak, hogy menjünk oda hozzá.

Egyértelműen valami fontos mondanivalója lehetett, mert csak azután szólalt meg miután kiléptünk a trónteremből.

-Van egy fontos dolog amit tudnotok kell Tanzafiriáról még ha nem is vagytok ide valósiak.-szólalt meg komoly tekintettel Arec király. A mi országunk még egy ideig biztonságban van a föld alatt amég más emberek nem tudnak róla. De... a mi országunk is része az emberek világának és ha az emberek nem vigyáznak a környezetükre, az emberek világa is és Tanzafiria is elpusztulhat! A felderítő vakondok szerint, az energiamező ami elválasztja az emberek világát Tanzafiriától minden évben gyere gyengűl mert évente növények és állatok százai tűnnek el odafent az emberek miatt.

-Ez szörnyű!- réműldözött Cleo.

-Ha nem cselekszünk gyorsan ebből nagy katasztrófa lehet!-mondtam aggódva.

-És ez még nem minden!-szólt közbe a király. Ha az emberek meggondolatlanúl tönkreteszik a környezetet és a két világot elválasztó energiamező megszűnik, könnyen tudomást szerezhetnek Tanzafiria létezéséről és mégnagyobb káoszt okozhatnak. Ez mind az én meggondolatlan és kapzsi öcsém, Karomulus miatt történik, mert ő volt az aki csatlakozott az emberekhez és elkezdte a környezet szennyezést és környezet rombolást.

-És nem lehet valahogy megakadályozni ezt a közelgő katasztrófát?-kérdeztem reménykedve.

-Pont ezért hívtalak ide titeket.-válaszolt most már derűsebb arccal a király. Ti talán segíthettek megoldani a problémát.

-Mi? Hogyan segíthetnénk?-kérdeztem meglepődve.

-Ha elég bátrak lennétek ahoz, hogy a veszélyeztetett állatokat és növényeket elhozzátok ide Tanzafiriába, az energiamező elég erős maradna addig amég az embereknek sikerűl visszaállítani a rendet a környezetben és akkor újra harmónia lenne mindkét világban. Mert odafent már sok kutató és tudós keresi a megoldást a környezet megmentésére, csak időre van szükség, úgyhogy ti is sokat segíthettek.

-De ez elég nehéz feladat lenne...-motyogtam bizonytalanúl.

-Oh, amiatt ne aggódj.-nevetett a király. Természetesen kaptok segítséget is: Egyik felderítő vakondokom és egy kolibri veletek megy, hogy segítsen minél hamarabb megtalálni a veszélyeztetett állatokat és növényeket. És a kolibri segít nektek hogy teleportálással eljuttathassátok az állatokat a Bermudai kikötőhöz, ahol visszajuthattok Tanzafiriába a Bermuda háromszög területén keresztűl mert az az átjáró sokkal nagyobb és még mindig titkos. Már csak az a kérdés: Vállaljátok-e a küldetést?

Hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak. A küldetés még mindig elég kockázatosnak tűnt, de tudtam, hogy valakinek csak el kell végeznie ezt a feladatot mert strucc politikával nem lehet megoldani a problémát.

-Rendben... Vállalom a küldetést.-válaszoltam határozottan. De Cleo, neked is velem kell jönnöd mert még rád is szükség lehet.

-Ha kalandról van szó, rám számíthatsz!-monda vidáman a kutya.

-Akkor ezt megbeszéltük, pajtás. Pacsit!-válaszoltam derűsen és Cleo vidáman a tenyerembe csapott a mancsával.

-De vigyázzatok!-figyelmeztetett a király. Rajtatok kívül senki sem tudhat a küldetésről és következő Karácsonyig vissza kell térnetek mert nincs már túl sok idő, a Bermuda háromszög területén az átjáró csak jövő Karácsonyig képes nyitva maradni!

-Igenis felség, igyekezni fogunk.-válaszoltam kissé bizonytalanúl.

Ekkor a király kettőt tapsolt és máris megjelent egy vakondok és egy félig lila, félig kék kolibri madár.

-Mit parancsol felséged?- kérdezték egyszerre alázatosan az állatok.

-Kísérjétek el ezt a lányt a titkos küldetésre amiről nektek is beszámoltam és segítsetek neki ha arra lesz szüksége.-parancsolta a király. És te, kolibri, mivel fénysebességgel tudsz repülni, értesíts minden eseményről.

Igenis felség!-mondták megint egyszerre az állatok.

Ezután a manók egy varázs tarisznyába tettek elegendő élelmet az útra, majd elbúcsuztunk a királytól és elindultunk vissza a szoborhoz, hogy végrehajtsuk a nehéz küldetést.

Miután a szobornak álcázott lift visszavitt minket az emberek világába, a kolibri hirtelen eltűnt, majd újra megjelent egy fontos információval:

-Találtam egy kihalás szélén lévő állatot!-csivitelte vidáman. A galapagosi órjásteknős az és már csak egy példány maradt belőle.

-Köszönöm az információt kis kolibri, akkor azonnal Galapagos szigetére kell utaznunk.-mondtam határozottan.

-Rendben, akkor fogd meg Cleo nyakörvét, és ha megérintesz átteleportállak Galapagos szigetére.

Én meg is fogadtam a kolibri tanácsát és egy szempillantás alatt szigetre kerültünk.

A szigetre érve azonban akadt egy kis gondunk: a kolibri elfelejtette, hogy pontosan hol látta a magányos órjásteknőst.

-Akkor most mihez kezdünk?- csivitelt aggodalmasan az apró madárka.

Kis ideig gondolkodtam majd hirtelen támadt egy ötletem.

-Cleo, úgy tudom neked elég jó szimatod van.-szólítottam meg a kutyámat. Tudnál segíteni nekünk?

-Hát persze!-mondta a kutya vidáman. Máris keresem!

Cleo orrát a földnek szegezve haladt előre, mi pedig követtük. Pár perc elteltével pedig hátrafordúlt és vidáman nézett ránk, a farkát csóválva.

-Rábukkantam a teknősbéka nyomára!-kiáltotta izgatottan a kutyám.

Hamar meg is találtuk a száz éves órjásteknőst egy nagy kaktusz mellett, mely a kedvenc étele volt.

Éppen időben értünk oda, ugyanis orvvadászokat pillantottam meg a távolban, akik egyenesen a teknősbéka felé tartottak. Odaszaladtunk az órjás hüllőhöz, majd a teleportáláshoz készülve, Cleo a nadrágomba kapaszkodott, én pedig egyik kezemmel megérintettem a teknősbéka páncélját, a másik kezemmel pedig a különleges kolibrit és abban a pillanatban eltűnt szemünk elől a sziget és a bermudai kikötőben találtuk magunkat, ahonnan csónakkal veztünk egészen a híres Bermuda háromszög területéig az Atlanti óceánon. A titkos átjáróhoz érve, hirtelen a tenger örvényleni kezdett és az örvény másodpercek alatt beszippantott minket a teknőssel együtt és mire magunkhoz tértünk már ott is voltunk Tanzafiriában. A teknőst a bejáratnál hagytuk és visszamentünk az emberek világába, hogy megmentsük a többi veszélyben lévő állatot is. Majd végűl Szibériába teleportáltuk magunkat, hogy megmentsük a szibériai tigriseket, mivel a kolibri állítása szerint a 20-ik század kezdete óta a tigrisek 85%-a eltűnt a túlzott vadászat miatt.

Azonban ezeket a csíkos nagymacskákat nehezebb volt átteleportálni Tanzafiriába mint gondoltuk.

Ugyanis a tigrisek annyira ügyesek a rejtőzködésben, hogy még Cleo segítségével is nehezen bukkantunk rájuk. De kitartó keresés után, rátaláltunk egy nőstény tigris barlangjára, melyben szerencsénkre ott volt az anya tigris, négy kölykével és mindannyian békésen aludtak.

-Cleo, most megint rád van szükségünk.-suttogtam a kutyának, miközben rácsatoltam a pórázt. Próbálj olyan halkan odamenni a tigrisekhez amilyen halkan csak tudsz és óvatosan érintsd meg, hogy tudjuk átteleportálni.

-Miért pont engem küldesz ilyen veszélyes helyre?-kérdezte felháborodottan Cleo. Nem akarok a tigris vacsorája lenni!

-Nyugodj meg Cleo, ha óvatos leszel nem lesz semmi gond.-nyugtattam a kutyát. Kérlek légy egy kicsit bátrabb, szükségünk van a te segítségedre is ahoz hogy teljesítsük a küldetést.

-Na jó, segítek.-mormogott Cleo. De ezért dupla adag kutyakekszet kérek!-jelentette ki határozottan.

Ezután a kutya nem keresett több kifogást. Lassú, halk léptekkel elindúlt a barlangban egyenesen az anya tigris felé, én pedig a félelemtől reszketve tartottam a kutyámra csatolt póráz végét. Cleo lassan, szinte hangtalanúl közeledett a békésen szundikáló tigrishez. Végűl már olyan közel kerűlt hozá, hogy meg tudta érinteni mancsával a tigrist és ugyanabban a pillanatban én is megérintettem a kolibrit és már el is tűntünk a tigrissel és kölykeivel együtt. Egyenesen Bermuda kikötőjébe teleportáltuk magunkat, a csónakba, amivel már várt minket egy manó. A Bermuda háromszög területéhez érve pedig az örvény beszippantott minket és alig egy másodperc elteltével már ott is voltunk Tanzafiria bejáratánál.

-Épp időben érkeztettek.-bukkant fel a bejáratnál Üstökös. Üdvözöllek, kedves barátaim. És legyetek üdvözölve ti is, Tanzafiria új lakói, itt biztonságban lehettek.-mondta a megmentett állatokhoz fordúlva.

Miután a pegazella befejezte beszédét, az egyik sziklakő mögűl előlépett méltóságteljesen Villám is, a gepárd. Üdvözlés képpen bólintott egyet felénk, majd visszakisért minket a kastélyba, hogy együtt ünnepeljük újra a Karácsonyt a bölcs Arec királlyal, aki már várt minket.

-Büszke vagyok rátok!-mondta felderűlt arccal a király.

-Küldetés teljesítve!-szalutáltam mosolyogva.

-Köszönöm egész Tanzafiria nevében.-hálálkodott a király. Most pedig csatlakozzatok hozzánk, mert most következik az ajándék osztás.

Ahogy ezt kimondta, piros ruhás manók jelentek meg a teremben és ajándékokat osztottak szét a vendégek között. Cleo egy játék kacsát kapott, nekem pedig a király adta át az ajándékot személyesen.

-Ez egy különleges ajándék, egy emlék, hogy sose felejtsd el Tanzafiriát.-mondta a király mosolyogva és átadott egy azúrkék, ezüst csillagokkal diszített papírba csomagolt tárgyat.

Az izgatottságtól lélegzetvisszafolytva bontottam ki a különleges ajándékot. Egy büszkén vágtató ló szobra volt, egy igazi remekmű. Pont olyan volt mint egy mozdulatlan, élő ló, csak sokkal kisebb.

-Ez a szobor azért olyan különleges, mert tündérporból és fából volt faragva, így teliholdkor életrekel, de ugyanolyan kicsi marad.-magyarázta a király. Így lehet egy különleges, élő lovad, mellyel ha akarsz üzeneteket is küldhetsz hozzánk Tanzafiriába és még istálló sem kell ennek a lónak.

-Köszönöm szépen, felség.-mondtam felderűlt arccal. De enélkűl is fogok emlékezni erre a csodálatos helyre.

A király válasz helyett csak együttérzően mosolygott és kinyitotta a trónszék melletti titkos ajtót, hogy én és Cleo azon keresztűl hazatérhessünk.

-Viszlát, barátaim és boldog Karácsonyt!-búcsúzott a király.

-Minden jót, felség és boldog Karácsonyt önnek is.-válaszoltam, és atléptem Cleoval az ajtón, amin keresztűl visszajutottam a saját szobámba.

-Emilia, hol vagy?-hallatszott a földszintről édesanyám hangja. Már másodszor szólitalak, gyere már mert itt vannak a vendégek!

-Jövök, anyu!-válaszoltam vidáman.

"Hűha, csak ilyen kevés idő telt el azóta?"-töprengtem magamban. "Akkor Tanzafiriának külön időzónája lehet." De egy dolog biztos volt: soha nem fogom elfelejteni ezt a kalandot.

F. PUSZTAI KAROLINA

Az ajándék

Régen több generáció élt a családban, a nagyszülőket az otthoni teendőkkel bízták meg. A család 10 gyermeke közül a középső lány odahaza maradt a kisebbekkel. Anna a legkisebb leány éppen, hogy elkezdett a járással ismerkedni. Már nem szorult minden áron az anyatejre. Riska tehén napközben pótolta. Márta vigyázott a két kicsire meg nagymamára. A kert volt az egyetlen lehetőség, ahol a nagymama zöldségek közt kapirgálva ki tudta venni a mezőgazdasági munkából a részét. Az aratás idejére iszonyú derékfájással feküdt az ágyban. Jó ideje, szenvedett az Isiásszal. Márta felérte a tűzhelyet és az ágyban fekvő nagymami irányításával megfőzte az ebédet. Napközben a nagymama derekán is kicserélte a gyógyfüves főzettel átitatott ruhát. Kint a mezőn a család többi tagja énekszó mellett takarította be a gabonát.

• Látod Mártikám, hogy jár az ember, ha megöregszik, most csak magam elé képzelhetem a nyár legszebb munkáját. Hallom, ahogy édesanyád énekel kint búzamezőn.
• Dolgozott már maga ott eleget. Most ne azon keseregjen, hogy nem lehet köztük, hanem annak örüljön, hogy még együtt van a család.
• Igazad van kislányom, de én is ki akartam venni a részem az aratásból.
• Most is kivette belőle a részét, tegnap még megsütötte a kalácsot, amit édesanyánk magával vitt a mezőre.
• Igen még megsütöttem, de lehet, hogy utoljára.
• Butaság, Szent István napjára maga fogja bevetni a kemencébe az friss búzából készült első kenyeret.
• Kérem is a Jóistent, hogy úgy legyen.

Anna apró lépésekkel kicsit bizonytalanul oda tipegett a nagymama ágyához.

• Mama, mama!-ismételgette, mindaddig, míg a remegő öreg kezet meg nem tudta fogni.

Nagymama felemelte a fejét, mintha a derekából is elszállt volna a fájdalom.

• Itt vagy édes kincsem! Lassan te is felnősz és el fogod engedni az édesanyád szoknyáját, én meg egyre öregebb leszek.

Márta nézte a könnyekkel küszködő nagymamát.

• Tedd ide mellém, elringatom.

Márta felemelte a kishúgát és melléfektette nagymamának. Hallotta a nagymama énekét.

"Tente, baba, tente, a szemedet hunyd be , aludj ingó- bingó, kicsiny rózsabimbó."

Ismételte, közben magához ölelte az unokáját. Anna és a nagymama elaludtak. Mind kettő arcán ott ragyogott a mosoly.

Este édesapa egy marék búzával tért haza.

• Édesanyám itt a mindennapi kenyerünk.
• Jól van fiam, látom a Jóisten most is bőséges kalásszal áldotta meg a mezőt.

Szent István napjára nagymama meggyógyult. A család apraja nagyja körül ülte az asztalt. Gőzölgött a fazékban a frissen vágott jércéből készült leves, a csirkepaprikás és a nokedli. Nagymama keresztet vetett a kenyér hasára és felszeletelte az első kenyeret, amit az idei búzából sütöttek.

• Áldjon meg benneteket Teremtő. Soha se felejtsétek el, hogy mindig akadhat egy éhes száj. Adjatok neki, mert a jó cselekedeteket meg fogja hálálni a Jóisten.

A Jóisten meghálálta az égész éves munkát. Az ősz bőséges szarujából ontotta gyümölcsöket. Nagymama egyre nagyobb igyekezettel töltötte meg az éléskamrát. Nem mondta, hogy fáj a dereka, pedig látszott, hogy hajlottabb lett a háta. Észrevétlen megöregedett. Nem panaszkodott, hogy így meg úgy, csak tette a dolgát. A kukorica törésénél kérte a fiát.

• Hozzál fiam haza csuhésan is a kukoricából.

Délutánonként lassan bontogatta ki a fejeket. A csuhát félretette, kisimogatta, a kukorica aranysárga szemeit oda szórta baromfiudvar népes hadának.

Karácsony közeledtével nagymama maga mellé gyűjtötte az unokáit. Mesélt a gyermekkoráról, a szüleiről, s közben elő vette a kisimított a csuhét és keze alatt új életre keltek.

• Egyszer régen karácsonykor ilyen kislány voltam, mint most te Sárikám. Alig vártam, hogy megszólaljon a csengettyű, amivel az angyalok jelezték, hogy az ablakon át berepültek a karácsonyfával a szobába. Ott állt, tűlevelein még látni lehetett a hópelyheket. Édesapám szeméből hullott a könny.
• Most mivel öltöztessük fel? - kérdezte.

A háború miatt alig van ennivalók. Édesanyám kiszaladt a kamrába, diót, mogyorót, apró almát és kenyérhéjat tett az asztalra. Mi meg a nagymamán font cérnájával felkötöztük a fára. Angyalokat a csuhéból készítetünk. Ott ragyogtak a tűlevelek között. Mire feljött az Esthajnalcsillag már teljes pompájában fel volt díszítve a fa. Az egyik angyalt, amit akkor készítettünk, még ma is őrzöm egy kis ládikába. Tudjátok, abban, amit én az édesanyámtól kaptam.

Kata szó nélkül beszaladt a szobába és kezében a ládikával tért issza.

• Ebbe van az angyalkája?
• Igen, ebbe őrzöm, akár csak azt a levelet, amit kisgyerekkoromban írtam a Jézuskának.

A levélpapíron ez állt." Őfelsége Jézuska Királynak Mennyország". Belsejében, kicsit álom- bákom betűkkel elkezdett verssor volt.

Petőfi Sándor emlékére. "Talpra Magyar, hí a Haza. Hív Petőfi hívó szava, Rabok legyünk vagy szabadok...."

- Nagymama ezt miért nem küldted el?

• Mert beteg lettem, és nem tudtam befejezni a levelet.
• Ebben nem is kértél ajándékot?
• Dehogy nem kisfiam. A legszebb ajándékot akartam kérni, ami abban az időben mindenki számára nagyon fontos volt.
• Mi volt az ajándék nagymama?
• A szabadság! Kisfiam a Magyarok szabadsága. Igaz én titokban egy babára vágytam, egy rongybabára, de azt mondta a nagyapám, hogy a szabadság mindennél fontosabb.

A levélpapírt egyenként próbálták elolvasni. A ládika kincsei kitárultak a gyerekek előtt. A csuhébabát szinte szétrágták a molyok. A keszkenő megsárgult, akár csak a levélpapír. A rózsafüzér megrozsdásodva bújt egy öreg imakönyvben. Egy szál szárított rózsa levelétől megfosztva lapult a ládikában. Az alján egy régi mesekönyv egy kis verses könyvecske, egy gyertya. Megkopott fénykép, a dédpapa kackiás bajuszával katonaruhában hirdette a szabadságot, amikor az I.világháborúból hazajött. Valami varázslatos világ a nagymama ifjúsága, ott volt elrejtve egy apró kis ládika mélyén.

Karácsonyra nagymama titokban készítette el csuhéból a babákat. Mindegyik ruhácskájára remegő kezével felírt egy szót. Szeretlek!

Karácsonyeste, amikor az angyalok meghozták a fenyőfát, felrakta a fára. Ott várták a csuhébabák az unokáit. A templomból hazatérő gyerekek a nyugágyban találták a nagymamát. Odaosontak, akár az angyalok, ölébe tették a titokban készített ajándékokat. Anna apró markában egy alma mosolygott. Megszorította a szendergő nagymama kezét. Halkan énekelni kezdték "a Kisjézus megszületett örvendjünk. "

Nagymama mosolyogva nyitotta fel a szemét. Ölében ott volt cérnára fűzve a dió, a mogyoró a színes papírba göngyölt szaloncukor, piros szívecskék, a rajzok, és egy rongybaba. Felrakták a fára. S ott állt feldíszítve a legszebb karácsonyfa. Tele szeretettel. Körbe állták és közösen énekelték a "Mennyből az angyal, lejött hozzátok.......".

Nagymama a rongybabát Anna kezébe tette, az meg kacagva ölelte magához akár egy hatalmas nagy ajándékot.

- Kedves kis unokáim, köszönöm szépen, de nem vártam már ajándékot. Kaptam én már nagyon, de nagyon sokat. Ajándék nekem a kacagásotok, a meleg kis kezecskétek, amivel magatokhoz öleltek.

Apa és anya az ajtóból figyelték a gyermekeiket, nem szóltak közbe, hagyták, hogy együtt örüljenek a nagymamával. Kint esni kezdett a hó. Tudták, hogy az éjféli misére már mindent beborít. A csend és az áhítat veszi a kezdetét. Kint az angyalok kórusa zengi a szeretet legszebb énekét. Az apró kis szoba sarkában állt a karácsonyfa, csüngtek róla a diók, a mogyorók, az almák és a nagymama angyalkái. Se több se kevesebb, mint ahány unokája volta nagymamának. Díszbe öltözve csillogtak a gyertyafényénél, várták, hogy vízkereszt napján elrejtse őket is egy apró kis ládika.

Csiszárik Mária

Karácsony

Hideg hópelyhek hullnak halkan

Csodás csillagfényes csendesség

Szenteste szívedből szeretettel szólj

Karácsonyi kisded közeledvén.

Harang hangja hűtleneket hazavárja

Szétszakítva szomorúak szőttesét

Gyönyörű gyengéd gyertyák gyúlnak

Bevillantva boldog békét.

Köszönöm karácsony különös köntösét

Angyali ajkak aranyát

Köszönöm kedves karácsonyi kisded

Földünk felfoghatatlan forrását.

Hideg hópelyhek hullnak halkan

Csodás csillagfényes csendesség

Szenteste szívedből szeretettel szólj

Karácsonyi kisded közeledvén

Gyermekkorom szép karácsonya

A tél fehér köntösbe öltöztette kicsiny gyermekkori falumat. Mindenfelé ezüst hó csillant. December fagyos csizmácskái kopogtak. Még talán a csillagok is reszkettek a hidegben. A havas, jeges utcákon lóhúzta hatalmas szánok csúsztak. Kedves csilingelésük törte meg a tél csendjét. Siető emberek talpa alatt ropogott a kemény hó. Mégis, mégis a szívekben melegség honolt.

• Nemsokára jön a Jézuska - szólt kedvesen édesanyám. Mit kérsz tőle?

S én csendben leültem a szobában, elővettem egy hófehér lapot, olyan szép fehéret, mint kinn a hó. S rajzolni kezdtem. Rajzoltam egy karácsonyfát tele színes égőkkel, gömbökkel. Aztán a fa alá egy babát. Volt már több babám is, de vágytam még egy csodálatos, alvó babára. Szinte egész délutánt kitöltötte az én remekművem elkészítése. Mindig csinosítottam valamit a rajzomon, s végül betettem az ablakba, hogy a Jézuska majd elvihesse. Boldogan feküdtem le, már lelki szemeim előtt láttam is az új csodálatosan szép babámat. Reggel a tél jégvirágokat kreált az ablaküvegre. Odaszaladtam, s a levél még mindig az ablakpárkányon feküdt. Sírni kezdtem.

• Nem vitte el a Jézuska a levelem- szipogtam.
• Ugyan már, ne sírj! - vigasztalt édesanyám. - Tudod, a Jézuskának sokan írnak, s még nem volt ideje a te lapodat elvinni.

Eltelt még egy nap, s mikor az este szétterítette fekete palástját, újra álomra hajtottam fejemet. Nem igazán tudtam aludni, vártam, hogy jön a Jézuska a levélért. Talán észrevehetem, ha nem alszom el. De bizony, az ablakon bekacsintó csillagok nézésébe egyszer csak belefáradtam. Reggel, mikor az éj fátyla szertefoszlott, szaladtam újra az ablakhoz.

• Nincs már itt a levél!- kiáltottam boldogan.
• No, most már akkor nagyon jónak kell lenned! - szólt édesapám.

Elérkezett a várva várt Szenteste. Sürgött-forgott a család a konyhában. Mindenki igyekezett segíteni a házi munkában.

• Megjött a Jézuska!- kiáltottam hatalmas örömmel, mikor meghallottam a kis csengőszót.

A család minden tagja ünneplőbe öltöztette szívét, lelkét. A szobában énekeltük a Mennyből az angyalt, de persze fürkésző szemeimmel a babámat kerestem. Nem találtam sehol. Kezeinket imára kulcsolva még egy Miatyánkot is elrebegtünk, de én már szinte minden pontját a szobának átpásztáztam ez alatt. Hol lehet a babám? Láttam sok szép dolgot a fa alatt, testvéreim fiús dolgait fel is fedeztem. Feküdt egy hatalmas doboz is a földön, melyre csak éppen rápillantottam, gondolván, hogy ez bizonyára szülőknek szánt ajándék.

• Bontsd ki kislányom!- mondta édesanyám.
• Én? Ezt? - lassan, komótosan bontogattam.

Ugyan mit érdekel engem egy új használati tárgy! De, hopp! A szívem majd kiugrott a helyéről. Egy hatalmas baba! Ilyet még addig nem is láttam. Meseszép rózsaszín ruhában, kezét hívogatóan felém tárta. Ölembe kaptam, s láttam, hogy a behunyt szemeit hatalmasra nyitja. Csodás alvó baba volt. Engem olyan büszkeség és boldogág töltött el, hogy azt kimondani nem lehet.

Eltelt azóta pontosan ötvenkettő karácsony. Ha hiszed, ha nem, ez a baba, még mindig megvan. Ő igen, de szüleim már az Örök Karácsonyban ünnepelnek. Tünde babám, mert így neveztem akkor el, visszahozza a gyermekkori karácsonyok melegségét. Visszahozza drága szüleim arcát, tekintetét. Azóta sok-sok gyertya elégett, de szívemben még most is világít a gyermekkorom ünnepi fénye. Hiszem, hogy ezek a fények továbbélnek és melegítenek. Újra és újra Karácsony-tündér megsuhintja varázspálcáját a Föld felett, s minden szebb és békésebb lesz. Jó lenne, ha ezek a fények az ünnep elmúltával sem röppennének ki szívünkből.

Most megfogom Tünde babám kezét, s a meghatottság, az emlékezés ködfátyolán keresztül üzenem mindenkinek: Áldott, békés Karácsonyt!

Boda Zsófia Borbála

Mikulás

Mikulás,

Piros ruhás,

Mindig ajándékot ád,

Mi csokoládé virgács.

Hófehér bojtja,

Csizmába vidámságot hozza,

Hófehér szakálla,

Gyermekeket dalra fakaszt.

Piros kabátján teli zsák,

Melyből osztja ajándékát,

Tiszta ropogós hóban jár,

Kedveli a fekete csizmát.

/Legyen mindenki ezzel a verssel derűs és oly vidám./

---

Karácsonyra

Karácsony, karácsony,

Egy kisgyermeki szép téli álom.

Karácsony, karácsony,

Mindenkinek fenyőfás ünnepi mámor.

Karácsony, karácsony,

Éji szép ragyogó templom.

Karácsony, karácsony,

Szerető szülő gyermekével együtt mosolyog, miközben ő is szívében ragyog dobog.

Karácsony, karácsony,

Szeretettel teli aranyvasárnapon nyitva állnak a boltok.

Karácsony, karácsony,

Mindenkinek kívánok ezzel a versemmel téli boldogságot.

Karácsony

Szeretlek családom,

Ezen a Karácsonyon,

Mint minden jó ember,

Ilyenkor a világon.

Csörögnek a telefonok,

Sok rokon, barátok, ismerősök, haverok,

Csupa, csupa jó kívánságok.

Az ember ilyenkor sokat dalol,

Vihorászik arcon mosoly,

Derű s jó kedv dalom.